Thursday, 28 April 2016

Kevés annyira túlértékelt filmhez volt szerencsém mostanáig, mint Hitchcock Vertigo-ja. Felfogtam, hogy miről szól meg minden, és megvoltak a maga jó pillanatai (a "vertigo effect" például tényleg remekül kivitelezett), de engem annyira nem tudott érdekelni ez a thrillernek álcázott bullshit románc (a két főszereplő a harmadik találkozásukra már halálosan szerelmes egymásba... na hagyjatok lógva), hogy az valami fantasztikus. Egy olyan körömrágós, idegtépően feszült, visszakézből pofoncsapós film után, mint a Les Diaboliques (az 1955-ös verzió), amit az este néztem, valósággal kihívás volt a Vertigo 128 percét ásítozás nélkül végigülni. Most szerintem először elbújok a film rajongói elől valami nagy és nehéz mögé, mielőtt ezt leírom, de a befejezésnél konkrétan röhögni kezdtem. Nem tehetek róla, de az utolsó képkockáknál csak erre tudtam gondolni:

No comments:

Post a Comment