Thursday, 26 November 2015

Napi random gondolat: szeretem, ha az estéim a minőségi irodalom jegyében telnek. Minőségi irodalom alatt pedig jelenleg azt kell érteni, hogy Walt Whitman és bűbájosan vicces slash fanfictionök vödörszám. *elégedett sóhaj*
~
Egyébként a mai napom épp úgy a plázázás jegyében is telt - téli kisbevásárlást tartottam, mert a nagybevásárlást már megejtettem, de egy normális külsejű öv például már nagyon hiányzott a ruhatáramból. Félúton a pláza mélyébe rájöttem, hogy valamiféle kézműves vásárba csöppentem éppen, mert mindenfelé kézzel festett kerámiaedényekkel, ékszerekkel, festményekkel és hasonlókkal voltam körülvéve. Az egyik árus megállított; neki fantasztikus illatú és formájú szappanokkal volt tele a pultja. Általában nem szeretem ezt a fajta "jöjjönidenézzemeg"-marketinget, de ez most tényleg érdekelt, és igaz, hogy nem ment simán a vásárlás (az eladó néha elég furán nézett rám, erről valószínűleg a bizarr beszédhangom és a román nyelvvel vívott hősi küzdelmem kombinációja tehetett), de a végén sikerült vennem egy kávés szappant anyukámnak, és egy bőrtisztító hatásút magamnak. A sajátomat azóta ki is próbáltam, és szenvedélyes szerelembe estem az illatával, meg a selyemsima érzéssel, amit a bőrömön hagyott. Van egy olyan érzésem, hogy az eljövendő kézműves vásárokon én nagyon fogom ezeket a szappanokat keresni.

A következő úticél egy kozmetikai szaküzlet volt, ahova a kirakatba kitett "Black Friday" felirat csalogatott be, de arról a helyről azóta is háborús flashbackjeim vannak. Sikerült egy életre elásnom magam egy segítőkész eladónő előtt, aki asszisztált nekem, ahogy átküzdöttem magam a fél üzlet rúzs- és szájfénykészletén, és végül arra a következtetésre juttam, hogy

a. az olcsó rúzsok közül az összes vagy borzalmasan mutat a bőrömön, vagy tele van apró csillogó lófaszokkal, és nekem az a halálom, ha csillog a rúzsom,
b. az összes jó minőségű és színű kozmetikum meg jócskán túllépi a feláldozható anyagi kereteimet. Amikor meghallottam a számomra abszolút tökéletes színű rúzs árát, hallani lehetett, ahogy kettőbe törik a szívem.

A végén már gyakorlatilag kimenekültem a helyről, az arcom égett, mint a benzines rongy, és kifele menet intéztem az Univerzumhoz egy röpke fohászt, hogy "drága Univerzum, ha van rá valami módszer, hogy hirtelen és megmagyarázhatatlan halált haljak, most jól jönne. köszke." Nem volt, úgyhogy hazabuszoztam. Hogy a buszon mi volt, azt ne részletezzük - legyen elég annyi, hogy ha le akarom írni, mit kellett az utastársaimmal művelnünk, hogy abba a kerekes dobozba mind beleférjünk, a "háromdimenziós Tetris" az első dolog, ami eszembe jut. Ahhoz képest a tizenöt perces buszmegállóból hazagyalogolás maga volt a tiszta levegőjű Éden, pedig pocsék az idő mostanság. Ma hullott le az első hó, és a kényelmes, jól fűtött osztályunkból nézve a havazás és a reggeli köd fehérje nagyon megnyugtató látvány tud lenni; kint viszont ebből csak annyit érzékeltem, hogy a nyakamba csorog a hólé, a torkomba azonnal belenyilall a hideg és a nedvesség, a vékony őszi csizmám meg boldogan szívja magába a havas lucskot az utcáról. Mire hazaértem, komoly péksütemény-és-mellé-slash-ficek-terápiának kellett alávetnem magam, hogy működni tudjak a nap további részében.

Egyébként mi a francért hallgatom már több mint két órája a Keyboard Cat zenéjét végtelenítve?

No comments:

Post a Comment